Esettanulmányok

Nem vállalkozunk valamennyi indexált ország szöveges elemzésére, de néhány tanulságos tendenciát, adatot ennek keretében is összegezni kívánunk.

A szuverenitás nem mértékegység, hanem mérce

A szuverenitás politikai érték és stratégiai kockázat is egyszerre. Nemcsak arról van szó, hogy egy állam mit ír az alkotmányába, hanem arról is, hogy mennyit tart meg belőle a hétköznapokban. A jelen szuverenitásindex nem deklarációkat mér, hanem működést vizsgál: azt, hogy hol dőlnek el a döntések, ki mondja ki az utolsó szót, és ki viseli a következmények felelősségét.

A szuverenitási rangsor a szuverenitásmérő kérdőív kiértékelésének eredménye, amelyben országonként vizsgáljuk az állami önrendelkezés intézményi és gyakorlati aspektusait. A kérdések nemcsak jogi kereteket érintenek, hanem a politikai akarat mozgásterét is meghatározzák: A rangsort kialakító kérdések nem csupán az alkotmányos kereteket és jogszabályokat veszik figyelembe, hanem olyan rendszerszintű jellemzőket is, mint a jogalkotók és kormányzati vezetők autonómiája, az igazságszolgáltatás függetlensége, a gazdasági önrendelkezés (különösen a monetáris politika, az adórendszer szuverenitása vagy a konnektivitás), a külpolitikai és katonai függetlenség, valamint a technológiai és médiafüggetlenség.

A lista élén szereplő államok — 85% felett teljesítő országok — közös jellemzője, hogy szinte minden kategóriában magas pontszámot értek el a belső döntéshozatal önállóságára vonatkozó kérdésekben. Az index élén azok az államok állnak, amelyek nem félnek saját útjukat járni. Ezek az országok nem zárkóznak el a konfliktus elől, miközben az a céljuk, hogy a kapcsolataikat a konnektivitás elve mentén szervezzék. Szabályaikat saját érdekeik mentén alkotják, technológiai és pénzügyi infrastruktúrájukat képesek fenntartani, és nem mások véleményéhez igazítják a külpolitikájukat. Vagyis a szuverén országok relatíve kevés külső függőséggel rendelkeznek, vagy aktivitásukkal képesek befolyásolni azt, legyen szó nemzetközi szervezetekről, szövetségi kötöttségekről vagy globális techplatformok dominanciájáról is.

A globális hatalmak, mint Kína és az Egyesült Államok, kiemelkedő szuverenitása nemcsak belső jogi rendjükből fakad, hanem abból a képességből, hogy saját technológiai, katonai és pénzügyi infrastruktúrájukat uralják, és ezáltal más államok mozgásterét is képesek befolyásolni. Az index eredményei azonban azt is bizonyítják, hogy nem szükséges világhatalomnak lenni ahhoz, hogy egy ország képes legyen mozgásteret védeni és tágítani. Vagyis, az index ugyan elismeri, hogy figyelembe veszi a méretből, gazdaság fejlettségéből és volumenéből származó erőt, mint a szuverenitás fontos összetevőjét, azonban önmagában azt nem tekinti annak legfontosabbikának.  A nemzeti érdeket következetesen érvényesítő kormányzat, a stratégiai önállóságot előnyben részesítő intézményrendszer, és a saját kultúrájához ragaszkodó társadalom még a sűrű geopolitikai térben, nagy és erős országokkal versengve is képes a mezőny élvonalába kerülni. Ezzel szemben az alacsonyabb pontszámú országok — különösen az Európai Unió egyes tagállamai — esetében a formai függetlenség gyakran kompromisszumok hálójában mozog. A közös döntéshozatal, az integrált gazdaságpolitika, a harmonizált szabályrendszer nem megszünteti, de relativizálja a nemzeti mozgásteret.

Az index azt is illusztrálni kívánja, hogy a szuverenitás nem kizárólag az államhatárok és az alkotmányok világában értelmezendő, hanem a globális technológiai, gazdasági és geopolitikai viszonyok kontextusában nyeri el valódi jelentőségét. És éppen ez adja a mérés tétjét: a szuverenitás ma nem pozíció, hanem képesség, és küszködés érte. De aki tudja, hogy miért akar szuverén lenni, az előbb-utóbb azzá is válik.

Svájc: a szuverenitás mint életforma

Svájc neve összeforrt a semlegességgel. Szuverenitási profilja kiegyensúlyozott képet mutat egy olyan államról, amely történelmileg és intézményesen is a politikai önrendelkezés egyik legismertebb példája. A világ sodrásában, ahol egyre több állam készségesen mond le saját döntési jogáról nemzetközi „közös akaratra“ hivatkozva, Svájc sziklára épült erődként védi szuverenitását. Sőt, a jogát, hogy független maradhasson, elismerteti a világgal: ez az ország nem kíván birodalom lenni, de nem is engedi, hogy fölötte más uralkodjék.

A Swiss-made szuverenitás nem tolakodó, inkább olyan, mint egy svájci mechanikus karóra: visszafogott, tartós és hibátlanul működik. Az egyik leghíresebb óramárka szlogenje a svájci politikai kultúra mélyrétegeit fejezi ki. „You never own a Patek Philippe. You merely look after it for the next generation.“ A mai döntések felelőssége nem saját hatalomgyakorlásból, hanem az utódok iránti kötelességből fakad.

A szuverenitásindexen elért magas pontszám Svájc esetében megragadható erősségeket tükröz, különösen a jogalkotás önállóságában, katonai függetlenségben, a helyi önkormányzatok autonómiájában és a gazdasági szabályozásban. De a svájci szuverenitás több mint intézményes gyakorlat: gerincét nem csupán az állami struktúrák, hanem a polgárok belső tartása adja.

A legmarkánsabb erősségek közé tartozik a jogalkotási és alkotmányos szuverenitás. Svájc széles autonómiát élvez a politikai döntéshozatalban, az igazságszolgáltatás függetlenségében és a nemzetközi szerződések feletti kontroll gyakorlásában. Ezek az értékek nem elméleti, jogi keretként, hanem inkább napi gyakorlatként jelennek meg, különösen a kantonális rendszer decentralizált döntéshozatala révén. Svájcban sosem kérdés, hogy ki dönt az ország dolgairól, mert a válasz mindig az: a svájciak maguk. Svájc lényegében egy populista demokrácia.

Mégsem meri senki emiatt kétségbe vonni a jogállamiságát!

Az ország csak olyan nemzetközi szerződésekhez csatlakozik, amely saját jószántságával egyezik. Külső nyomásra nem. Minden megállapodás, minden multilaterális konstrukció csak addig marad érvényben, amíg nem ássa alá az ország szuverenitását. A döntés joga — bármilyen kötelezettségvállalásról legyen szó — nem Brüsszelé, nem Washingtoné, nem Pekingé, hanem Berné. És ha dönteni kell, Svájc — történelmileg és jelenleg is — a saját polgárai kezébe adja a jogot. Ez a direkt demokrácia nem politikai trükk, hanem a szuverenitás legőszintébb formája: az emberek közvetlenül döntenek saját sorsukról.

Bár Svájc semleges országként nem tagja semmilyen katonai szövetségnek, saját hadereje autonóm védelmi képességgel bír: a haderő nem támadó, szilárd védelmi logikát követ. Nem tartozik senki katonai táborába, nem irányítja idegen parancsnokság, de ha kell, megvédi magát. A svájci honvédelmi gondolkodás középpontjában a saját terület, a saját rend, a saját társadalom védelme áll.

A határvédelem és a katonai készenlét nemcsak elvi szinten, hanem logisztikailag és intézményesen is biztosított. Ez történelmi sajátosság, amely a második világháború óta a nemzeti identitás részévé vált, és a szuverenitás egyik alappillérét képezi. Hasonlóan figyelemre méltó Svájc gazdaságpolitikai és külkereskedelmi függetlensége. A saját valuta (svájci frank), a nemzeti jegybank aktív szerepe, valamint a fiskális és monetáris szabályozás önállósága a pénzügyi szuverenitás szilárd alapjait jelentik. A külföldi befektetések magas aránya mellett is megmaradt a nemzeti szabályozás elsődlegessége, amely a kérdőív logikája szerint szuverenitásnövelő tényező.

Mindazonáltal Svájc nem minden dimenzióban kiemelkedően szuverén. Átlagon aluli teljesítményt nyújt az energiafüggetlenség és a nemzeti vagyon feletti ellenőrzés területén. Mivel az ország nem rendelkezik jelentős kőolaj- vagy földgázkészletekkel, energiaellátása döntően importfüggő, ami a nemzetközi energiaszektorban zajló változások iránti kiszolgáltatottságot jelent. Ez strukturális sebezhetőséget idéz elő, amely csökkenti a gyakorlati szuverenitás érvényesítésének lehetőségét. Ami a nemzeti vagyont illeti, az állami és önkormányzati tulajdon aránya mérsékeltebb, a stratégiai ágazatokban — például közművek, ingatlanpiac, kommunikáció — jelentős a külföldi tőke jelenléte. Ez nem feltétlenül csökkenti az állam szabályozói kapacitását, de korlátozza a tulajdonosi kontrollt, amely a szuverenitásindex értelmezési keretében szuverenitáscsökkentő tényezőként jelenik meg.

A társadalmi stabilitás, a politikai kultúra és a lakosság egészségi állapotából adódó nyugalom óriási érték. Így a 21. századi Svájc továbbra is az egyik legerősebb szuverén állam, ha a politikai, jogi és gazdasági függetlenség dimenzióiban vizsgáljuk. Azonban világos, hogy a modern világban még a legszuverénebb országok sem tudják teljes mértékben kizárni a külső függőségeket; legyen szó energiáról, gazdasági globalizációról vagy biztonságpolitikai kihívásokról. Svájc példája jól illusztrálja, hogy a szuverenitás nem az elszigetelődés szinonimája. Mint egy örökségként ránk hagyott mechanikus óra, amire vigyázni kell, karbantartani, és továbbadni, úgy, hogy közben nem rontunk el semmit abból, amit elődeink kézzel, türelemmel és pontossággal összeraktak.

Ukrajna: a szuverenitás formai jelenléte és gyakorlati hiánya

Kevés ország van ma a világon, amely ennyire korlátozottan tud élni saját szuverenitásával, mint Ukrajna. A nemzeti önrendelkezés szándéka nem kérdőjelezhető meg, ugyanakkor azok az alapfeltételek, amelyek a szuverenitás tényleges érvényesítéséhez kellenek – intézmények, anyagi mozgástér, területi kontroll, katonai függetlenség – vagy meggyengültek, vagy már eleve nem álltak szilárd lábakon. A szuverenitásindex nem politikai véleményt tükröz, hanem pusztán azt mutatja meg, mennyire képes egy ország önállóan dönteni és cselekedni. Ukrajna ebben a tekintetben jelenleg a lista végén áll, ami nem akaratból, hanem a lehetőségek hiányából fakad. Álláspontunk szerint nem csak a háború hozta létre ezt az állapotot, ez inkább láthatóvá tette és felerősítette azokat a gyenge pontokat, amelyek már korábban is léteztek.

A szuverenitás egyik legegyszerűbb értelmezése a területi védelem képessége. Ukrajna ebben a tekintetben defenzívában van. Az ország jelentős része megszállt vagy hadműveleti zónába esik, és bár a térképen még egységes államként látszik, a gyakorlatban sok területen nem működik a közigazgatás, a jogrend, vagy éppen az igazságszolgáltatás. A katonai háttér – a fegyvergyártás, hírszerzés – nagyban külső szereplők támogatásán alapul, anélkül az ukrán honvédelem nem fenntartható.

A gazdaság még inkább külső forrásokra támaszkodik. Az IMF, a Világbank, valamint az EU és az Egyesült Államok támogatásai nélkül a költségvetés is működésképtelen volna. Ezek a pénzügyi mentőövek azonban nem jönnek ingyen: együtt járnak különböző politikai feltételekkel is, amelyek hosszabb távon korlátozzák az önálló döntéshozatal mozgásterét.

A nemzeti vagyon összképe sem ad okot optimizmusra. A háborús károk egy része helyrehozhatatlan; kikötők, erőművek, gyárak kerültek részben vagy egészben külső kontroll alá. Ráadásul a háborút megelőzően is jellemző volt az oligarchák által dominált gazdasági szerkezet, az állami vagyon átláthatatlan privatizációja. Paradox módon az energiafüggetlenség terén Ukrajna nem áll rosszul, részben önellátó, viszont a háború miatt az infrastruktúra jelentős mértékben sérült, és a helyreállítás költségeit külső szereplőknek kell finanszírozni.

A kulturális szuverenitás, a soft power terén is ellentmondásos a kép. A háború természetesen megerősítette a nemzeti identitást, de ez sokszor inkább a túlélés eszköze, mintsem a szabad nyelvi és történeti öntudat megerősödése, a nyugati elvárásokról és az orosz fenyegetés közötti lavírozásról nem is beszélve. Röviden, a média, a civil szféra vagy a digitális tér sem tekinthető külső befolyástól függetlennek.

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy Ukrajna végérvényesen elvesztette a szuverenitását, inkább úgy fogalmazhatunk, hogy annak jelentős része jelenleg idegen országok jó- vagy rosszindulatán múlik. Az ukrán állam ma nem rendelkezik teljes körűen sem a gazdasága, sem a területei, sem az erőforrásai felett, és döntéseiben is erősen külső tényezők határozzák meg a mozgásterét. Ez a geopolitikai helyzet kényszere szülte állapot a szuverenitásindex szempontrendszere szerint – amely nem a szándékot, hanem a tényleges működőképességet méri – Ukrajnát jelenleg a világ legkevésbé szuverén országai közé sorolja be.

Skandinávia: a szuverenitás designja

A szuverenitás — ha komolyan vesszük — nem csupán döntési jogosultság, hanem önkifejezés, forma és funkció egysége. Éppúgy, ahogy a jó design sem csak esztétika, hanem életminőség és filozófia, úgy a szuverenitás sem csupán a hatalmi tér birtoklása, hanem annak belakása — tudatosan, ízléssel, saját értékrend szerint.

Skandinávia ebben a maga útját járja. Ott a szuverenitás jelen van minden tárgyban, minden döntésben, minden anyagválasztásban. A politikai struktúra nem harsány, de nem is véletlenszerű, olyan, mint egy jól megtervezett tárgy: egyszerű, de időtálló.

Egy Bang & Olufsen zárt rendszerű hangszórója és zenelejátszója a skandináv szuverenitás analógiája: nem mindenhez akar csatlakozni, hanem teljes akar lenni önmagában.

A finn kések, a Fiskars ollók nem változnak a divat szerint. Nem kell őket évente újratervezni. Nem azért léteznek, hogy mások elismerjék őket, hanem mert működnek, megbízhatóak, és mögöttük ott van a készítő becsülete. Az erre hajazó állami működés nem mindig látványos, de nem is esik szét, amikor nyomás nehezedik rá. A politikai intézmények szilárdsága nem elmélet, hanem mindennapi tapasztalat. És ott van a svéd IKEA, a szuverenitás populáris oldala. Emberközeli, megfizethető, önmagát összeszerelő közösségi élmény. Nem monumentális, de saját saját szabályrendszere van. Egyéni, mégis globálisan működőképes. Ilyen a skandináv politika is: a közös jóléti logika mentén szervezi az életet a „rakjuk össze magunkat“ képzeletbeli mottója mentén.

A skandináv országok — Dánia, Svédország és Finnország — szuverenitási profilja alapján világosan kirajzolódik egy kiegyensúlyozott, magas fejlettségű szuverenitási modell. Bár pontszámaik nem extrémen magasak, mindhárom ország azonos nagyságrendben teljesít, ami azt mutatja, hogy a skandináv modell szuverenitásfelfogása nem a maximalista, hanem az együttműködésen alapuló nemzeti önrendelkezésre épít.

A skandináv államok — Dánia, Svédország és Finnország — nem hirdetik harsányan önállóságukat, mégis nehéz lenne őket alárendeltként emlegetni. A szuverenitás náluk nem erődemonstráció, hanem a jó kormányzásból fakadó belső tekintély. Nem akarják megmondani a világnak, hogyan kell élni, azt viszont pontosan tudják, ők hogyan akarnak. A skandináv szuverenitás nem törekszik minden dimenzióban teljes önállóságra, de ott, ahol épít, maradandót hoz létre.

Erősségeik az állam stabil működéséből, a demokratikus intézmények szilárdságából és a gazdasági önállóság stratégiai elemeinek meglétéből fakadnak. Minden skandináv ország kiváló értékelést kapott a gazdaságpolitika területén: az adórendszer önállósága, a GDP-arányos függetlenség, a nemzeti cégek védelme, valamint a szociálpolitikai autonómia a nemzeti gazdaságpolitikai szuverenitás stabil bástyáit képezik. Ehhez társul a kivételes szintű fenntarthatóság: az élelmiszer-, gyógyszer- és tudásalapú önrendelkezés, valamint a környezetvédelem egységesen maximális pontos, ami egyértelmű jele annak, hogy a társadalmi jólét és ökológiai fenntarthatóság nem kerül szembe a szuverenitással, hanem annak szerves része.

Az alkotmányos szuverenitás terén azonban már árnyaltabb a kép. Az alkotmányos struktúrák ugyan jól működnek, de a nemzeti döntéshozatal jelentős részben európai, illetve nemzetközi normákhoz igazodik, amit a nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségek értékelése is megerősít, bár ők ezt nem veszteségnek tekintik, hanem tudatos választásnak. A skandináv felfogást úgy lehetne értelmezni, hogy a szuverenitás nem az, hogy minden döntést egyedül hozunk, inkább olyasmi, hogy a közös döntésekben is meglátjuk, megvédjük, belevisszük a saját arcvonásainkat.

A biztonsági és védelmi szuverenitás klasszikus dimenzióiban a skandináv országok határozottan gyengébbek. A titkosszolgálatok, kiberbiztonság és terrorelhárítás terén az állami erő monopóliuma ezekben az országokban nem az elrettentésre és aktív védelemre, hanem a jogállami szűrőkkel ellátott, minimalista működésre épül. A nemzeti hadseregek ereje bár fejlett, mégis jól tükrözi a skandináv álláspontot: a katonai erőt nem öncélnak tekintik, hanem kizárólag kollektív védelmi rendszerek (pl. NATO) keretében alkalmazzák. Vagyis a skandináv biztonságpolitika nem kizárja a nemzeti önvédelmet, kollektívában keresi a béke zálogát.

Pénzügyi szuverenitásuk szintén kiemelkedő. A fiskális mutatók, különösen az államadósság és a pénzügyi stabilitás terén erősek, viszont az a döntés, hogy nemzeti valutát használnak — Svédországban és Dániában — növeli a két ország sérülékenységét.

Skandinávia nemcsak beszél a környezetvédelemről — meg is valósítja. A gyógyszeripar, az élelmiszertermelés, az oktatási rendszer mind olyan szuverén struktúrák, amelyek nem csak túlélésre, hanem hosszú távú fennmaradásra épülnek. Ez a típusú szuverenitás a hétköznapokban bizonyít. Viszont nem elég, ha valami működik, etikusnak is kell lennie.

A közlekedési és digitális infrastruktúra kiemelkedő, de az állami tulajdon aránya alacsony, és a természeti erőforrások feletti közvetlen kontroll csak részleges. Ezekben az országokban az állam inkább moderátor, mint birtokos. A piac nem ellenség, de nem is mindenható.  Ez arra utal, hogy ezekben az országokban a közszféra nem törekszik a stratégiai erőforrások feletti közvetlen kontrollra, hanem inkább szabályozói szerepet tölt be.

A multikulturalizmus és a jóléti állam találkozása nem problémamentes. A nemzeti minimum és a kulturális identitás megőrzése egyre nagyobb kihívást jelent. Skandinávia nyitott maradt, de ma küzd azért, hogy egységes maradjon az identitása.

A skandináv társadalmak tudatosak, de nem immunisak. A szabadság értéke nem gyengült, de a védelmi mechanizmusok még nem álltak fel. Vagyis a soft power és kulturális sérülékenység dimenziójában is sajátos kettősséget figyelhetünk meg: a nyitottság erény, de a sérülékenység veszélyével is jár. Miközben erős demokratikus és jogállami hagyományokkal bírnak, és nagy a média szabadsága, mindhárom ország csak korlátozottan képes ellensúlyozni a globális techcégek, NGO-k és külföldi áramlatok befolyását.

Elmondható, hogy a skandináv szuverenitásmodell nem a katonai vagy monetáris függetlenségre, hanem a jóléti állam, a fenntarthatóság és a demokratikus intézmények megerősítésére épül. Ez a konszenzuális autonómia nem minden téren helyezi a középpontba a szuverenitást, de mégis stabil, ellenálló és hosszú távon életképes modellt vázol fel. A szuverenitás Skandináviában ugyanúgy az életstílus része, mint a design. Ahogy a tárgyak formanyelve illeszkedik a nemzetközi trendekhez, miközben megőrzi önazonosságát, úgy az állam sem kiemelkedni akar, hanem egy globalizált világgal együttműködni, igaz, néha ezt túlzásba viszi.

Oroszország: szuverenitás a birodalom után

Kevés ország van, amelynek neve önmagában elegendő ahhoz, hogy a szuverenitásról beszéljünk. Oroszország ilyen. Nem azért, mert ne lenne súlyos problémákkal terhes, vagy mert szabad lenne a nyugati értelemben. Az orosz állam működésének logikája nem illeszkedik a nyugati modellbe, de épp ez benne a lényeg: már nem is akar beilleszkedni. Oroszország nem azért szuverén, mert mások elismerik, hanem mert saját magát tekinti annak, és meg is tesz mindent, hogy ezt a képet intézményesítse.

Oroszország szuverenitási profilja nagyhatalmi státuszhoz illő képet mutat: az elért pontszám a legmagasabbak között szerepel, amely formális jogi és katonai függetlenségre, valamint markáns nemzeti döntéshozatali autonómiára utal. A világpolitikában Oroszország rendre önálló geopolitikai pólusként is megjelenik, többnyire szembehelyezkedik a nyugati világrenddel, és következetesen elutasítja a külső befolyást nemzeti érdekeinek vélt vagy valós sérelmei esetén. A szuverenitásindex szerint az ország számos dimenzióban teljes autonómiával működik — különösen a külpolitika, energiapolitika, katonai önrendelkezés és jogalkotási függetlenség terén.

Az egyik legszembetűnőbb kiemelkedő eredmény az energia-szuverenitás, különösen a földgáz és kőolaj szektoraiban. A kőolaj és a földgáz nem csak nemzeti vagyon, hanem geopolitikai eszköz, fegyver, taktika, amelynek nemcsak birtoklása, hanem irányítása is végső soron állami, elnöki kézben van. Az ország nemcsak kitermeli és feldolgozza energiahordozóit, hanem stratégiai exportőri szerepet is betölt. A háborús környezet és a szankciók ellenére Oroszország átalakította exportútvonalait, új piacokat szerzett, és képes volt megőrizni az energiaellátás feletti ellenőrzést; ez a képesség a modern szuverenitás egyik alappillérének számít.

Oroszország a titkosszolgálatok és a terrorelhárítás területén az egyik leginkább önállóan működő államnak számít. A belbiztonsági szervek az állam közvetlen ellenőrzése alatt, saját logikájuk mentén dolgoznak. Ez a fokú belső kontroll önmagában is szuverenitási többletet jelent. A digitális világban is látványos Oroszország törekvése a technológiai önállóságra. Bár az országot részben kiszorították a nyugati technológiai ökoszisztémából, ez nem bénította meg, sőt: alternatív rendszerek kiépítésébe kezdett. Létrehozta saját keresőmotorját, közösségi platformját és internetes infrastruktúráját. Ezek a fejlesztések elsődleges védelmi eszközök, hiszen a digitális szuverenitás Oroszországban nem opció.

A pénzügyi függetlenség terén Oroszország sajátos modellt követ. Sokan zárt, kiszámíthatatlan és autokratikus gazdasági rendszerként írják le, de ha a szuverenitás szempontjából vizsgáljuk, más kép rajzolódik ki. Az ország jelentős devizatartalékokkal és aranyfedezettel rendelkezik, államadóssága viszonylag alacsony, és a külföldi hitelezőktől való függése is csekély. A nyugati szankciók kizárták Oroszországot olyan globális pénzügyi rendszerekből, mint a SWIFT, de ez nem feltétlenül a gyengülés jele. Lehet úgy is tekinteni rá, mint egy kényszerű függetlenedési folyamatra. Ha az ország képes lesz hosszú távon fenntartani önálló pénzügyi irányítást, és működőképes alternatív struktúrákat hoz létre — ilyen például a MIR elszámolási rendszer, a digitális rubel vagy a kínai jüan alapú kereskedelem —, akkor a pénzügyi elszigetelődés inkább átrendeződést jelent, nem pedig szuverenitásvesztést.

A beruházások és munkahelyteremtés területén elért kedvező eredmények arra utalnak, hogy Oroszországban továbbra is jelentős állami mozgástér áll rendelkezésre a gazdasági folyamatok befolyásolására. Bár a szankciók következtében a nyugati tőke részben visszavonult, az állam nem veszítette el a kezdeményezőképességét. Képes önálló beruházásokat elindítani, munkahelyeket teremteni, és kulcsszereplő maradt a stratégiai ágazatokban. Ha a szuverenitás kérdését nem a nemzetközi pénzügyi beágyazottság, hanem az állami kontroll szintje alapján közelítjük meg, akkor Oroszország ebben a mezőnyben kifejezetten erős pozícióval rendelkezik.

Az orosz szemlélet szerint az információ stratégiai jelentőségű erőforrás, amelyet nem „megosztani“, hanem irányítani kell. Az ország információs tere zárt, egységes és elsősorban hazai szereplők kezében összpontosul. A külföldről finanszírozott civil szervezetek befolyása minimális, a médiapiac nemzeti hatókörben van, az információs tér feletti ellenőrzés teljes. A nyugati értelmezés szerint ez a pluralizmus hiánya, de erős információs önrendelkezésként is lehet értelmezni, amely minimálisra csökkenti a külső befolyás lehetőségét.

Oroszország nem integrálódni akar, hanem fennmaradni a saját szabályai szerint. Nem keres elfogadást, és nem akar megfelelni a nyugati elvárásoknak, nem függ tőlük. Ez a szuverenitás nem a szabadság nyugati fogalmán, hanem az önállóság keleti értelmezésén alapszik. Lehet bírálni, lehet félni tőle, de nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert a 21. századi világban Oroszország nemcsak államként van jelen, hanem szuverenitási alternatívaként. És ez az alternatíva nem esik egybe a demokrácia-export, az értékalapú külpolitika és az emberi jogi standardok hibás logikájával sem. Putyin Oroszországában a szuverenitás nem finomhangolt, hanem centralizált. A világ nyugati fele gyakran vakon és saját kárára félreértelmezi Oroszországot, mert az alapján ítéli meg, ő milyenné szeretné formálni, nem pedig saját logikájában.

A Visegrádi együttműködés: közös tér, eltérő tartás

A Visegrádi Együttműködés sorsközösség, nemcsak történelmi háttér, hanem jövőformáló politikai keret. Mégis: a szuverenitás kérdésében a négy ország négyféle választ ad ugyanarra a kihívásra. Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia ugyanabba a történelmi övezetbe tartoznak, de nem ugyanazt a stratégiát választották a 21. századi állami önrendelkezésre. A visegrádi négyek szuverenitásindexeit összehasonlítva azt látjuk, hogy bár Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország egy régióba tartoznak, szuverenitásuk szerkezete és mélysége jelentős eltéréseket mutat. A négy ország közül Magyarország teljesít a legjobban, amit Lengyelország követ, míg Szlovákia és Csehország uniós átlag körüli értékkel zárnak.

A négyek közül Magyarország a legerősebb pozíciót foglalja el az alkotmányos, gazdaságpolitikai és kulturális önrendelkezés következetes védelme miatt. Ez a típusú önmeghatározás mélyen alkotmányos, és rendszerszintű tartást épít. Ebben Csehország és Szlovákia nem tudta vagy nem akarta követni. Lengyelország a másik erős játékos. Katonai kapacitása, nemzetbiztonsági reflexei, tőkepiaci stabilitása mind azt mutatják: Varsó sem akar kiszolgáltatott lenni, még ha retorikája gyakran túllihegően atlantista, igazodó is. A pénzügyi intézményrendszer működik, a közösségi ellenállóképesség megvan, de a kulturális tér már nem ilyen védett, és a brüsszeli irányokkal való alkuk sem mindig a szuverenitást erősítik. A Donald Tusk vezetette Lengyelország sajátos, új arányt képvisel a nyugati logika és a nemzeti szuverenitás között, az utóbbi hátrányára és ilyen értelemben távolodást fejez ki a magyar úttól.

A két kisebb visegrádi tagország szuverenitási pontszámai kiegyensúlyozottak, de nem magasak. Ez nem kudarc, hanem választott pálya. Prága és Pozsony nem az erős nemzeti irányt képviselik, hanem az integrált működés racionalitását. Szuverenitásuk inkább pragmatikus, mint karakteres. A jogalkotási autonómia, a médiatér, az NGO-k jelenléte, a globális digitális platformokhoz való viszonyokban kevésbé jelenik meg a nemzeti kontroll akarata. A szlovák és cseh döntéshozatal kerüli a szabadságharcot, ehelyett megpróbál alkalmazkodni, ami működőképes stratégia, csak nem mindig a mozgásteret növeli. Fico újbóli kormányra kerülése azonban egyértelmű – és örvendetes – elmozdulás a szuverenista alapállás felé.

Egyetlen V4-ország sem rendelkezik teljes energiafüggetlenséggel. Ez nem meglepetés, de nem is sorsszerűség. A különbséget az állam hozzáállása adja. Magyarország aktív árpolitikai eszközökkel él, és a rezsiköltségek leszorítását nemcsak szociálpolitikai, hanem szuverenitási kérdésként kezeli. Lengyelország ebben csak részben követi, a csehek és szlovákok pedig inkább átveszik a teljesen piaci logikát, azaz az állam csak akkor avatkozik be, ha muszáj.

A nemzeti vagyon tekintetében az országok közti méretbeli különbségek adják az eltérések okát. A lengyel állami infrastruktúra és természeti készletek védettebbek, Magyarországon viszont a szabályozás és tulajdonosi szerkezet együttesen tartja mozgásban — kompenzálja — az állami szerepvállalást. Csehországban és Szlovákiában a közszféra inkább megfigyelője, mint formálója a gazdasági térnek.

A gazdaságpolitikai szuverenitásban viszont egyértelmű Magyarország előnye. Az adópolitikai szabadság, a piacvédelem és a GDP-függőség csökkentésére irányuló politika a magyar kormányzati logika következménye. Ezzel szemben Csehország és Szlovákia ebben a dimenzióban is közepes értéket mutatnak, míg Lengyelország csak részlegesen éri el a magyar szintet.

A kulturális és társadalmi szuverenitásban egyik ország sem teljesít kiemelkedően, a fő különbség, hogy Magyarország legalább állítja, hogy van ilyen dimenzió, és épít is rá. A nemzeti minimum nem retorikai eszköz, hanem kormányzati program. Lengyelország követő — a többiek csendesek. De a csend nem mindig semlegesség — néha következmény.

A soft power terepén Magyarország új utat jár: a digitális és NGO-s tér szabályozása, a médiakontroll, a nemzeti gondolat újraírása nem divat, hanem túlélési stratégia. A többiek — különösen Szlovákia és Csehország — nyitottabbak, de védtelenebbek.

Magyarország erős szuverenitási helyzetének a kulcsa az, hogy a legtöbb dimenzióban kiegyensúlyozottan, következetesen érvényesíti nemzeti érdekeit — legyen szó alkotmányos, gazdasági vagy információs szuverenitásról. Lengyelország katonai és pénzügyi erősségei révén versenyképes marad, míg Csehország és Szlovákia inkább a brüsszeli integráció logikáját követi, így az önállóság szempontjából alacsonyabb szintet értek el. A V4-ek példája jól mutatja, hogy egyazon régión belül is léteznek szuverenitásbeli árnyalatok, és a nemzeti döntéshozatal karaktere érdemben befolyásolja az ország tényleges mozgásterét.

Közép-Európában a szuverenitás nem csupán politikai döntés, hanem nyelvi-kulturális önrendelkezés is. Egy nemzet akkor válik igazán szabaddá, ha nemcsak a határait védi, hanem a mondatait is. Ha nemcsak törvényt alkot, hanem anyanyelvén gondolkodik önmagáról. A visegrádi országok történelmét nemcsak fővárosok és fegyveres konfliktusok formálták, hanem írók és költők is, akik nem kívülről figyelték népeik sorsát, hanem belülről írták újra azt — nyelvvel, ritmussal, jelentéssel. A lengyel irodalom történelmi távlatban is a nyelvi önállóság őrzője volt. Juliusz Słowacki, a romantikus nemzeti mitológia újraírója olyan korban alkotott, amikor Lengyelország politikailag nem létezett, de a verssorokban tovább élt. A költészet itt nemcsak művészet, hanem nemzeti alkotmány: ellenállás és emlékezet. Franz Kafka, a cseh—német kultúra határán, a hatalom abszurditásának belső térképeit rajzolta meg. Milan Kundera regényeiben a közép-európai emlékezet és identitás elvesztésének fájdalma jelenik meg — a Lét elviselhetetlen könnyűsége nem (csak) szerelmi regény, hanem a diktatúra, a test és az ideológiai képmutatás elleni intellektuális ellenállás. Esterházy Péter munkái a nyelv irodalmi szuverenitásának deklarációi, még ha a tükör, amit állítanak, nem is mindig mutat hízelgő képet. Nála a mondat nem igazodik: mint egy kis nyelvi köztársaság, saját törvényei szerint működik. Ezek is a szuverenitás arcai.

A visegrádi országok szuverenitása nem kizárólag határok, hadseregek és pénzügyi mutatók kérdése. Hanem azé is: kié a gondolat? Kié a nyelv? Ki írja a történetet? Kafka és Kundera, Kodolányi, Kertész és Márai mind ugyanannak a közép-európai önkeresésnek a változatai. Mert a végén nem az számít, mit mondanak rólunk, hanem hogy tudunk-e (még) beszélni önmagunkról.

Németország: a szuverenitás megosztott állami modellje

Kevés ország büszkélkedhet olyan gazdasági potenciállal, politikai stabilitással és intézményi tapasztalattal, mint Németország. Azonban a szuverenitás nem csak a bruttó termékből születik, hanem abból is, hogy ki hozza a döntést, kinek a nevében és kinek az érdekében. És ha ez a kérdés Németország esetében ma elhangzik, a válasz — finoman szólva — összetett.

A német államiság ma nem gyenge, de aligha önálló. Az ország példája jól mutatja, hogyan válhat egy erős állam fokozatosan olyan szereplővé, amely ugyan minden tárgyalóasztalnál jelen van, de egyre ritkábban ül az asztalfőn.

Németország szuverenitási profilja jól példázza, hogy a politikai stabilitás, gazdasági erő és demokratikus intézményrendszer megléte önmagában nem garantálja a teljes állami önrendelkezést. A szuverenitásindex alapján elért pontszámok azt mutatják, hogy az ország számos dimenzióban ugyan magas szinten teljesít, mégis több olyan strukturális jellemzője van, amelyek érdemben korlátozzák szuverenitását. Ezek a gyenge pontok nem a klasszikus értelemben vett katonai vagy biztonságpolitikai sebezhetőségekből fakadnak, bár az ország speciális múltja akár azt is indokolhatná, hanem elsősorban a jogalkotási autonómia, technológiai befolyás, fiskális szabadság, energiafüggetlenség és a nemzeti tulajdon aránya mentén rajzolódnak ki.

Az első jelentős visszalépés az alkotmányos rendben érhető tetten. Németország alaptörvénye, miközben deklarálja a nemzeti önrendelkezést, időnként azonban túlzottan nyitott a szupranacionális döntéshozatal előtt. Az uniós jog elsőbbsége — különösen a versenyjog, a kereskedelempolitika és a környezetvédelem terén — korlátozza Németországot, amit a Brüsszelben gyakorolt nagy német befolyás már nem tud mindig ellensúlyozni. A német alkotmánybíróság is ellenáll, időnként beteszi a botot a küllők közé, de a nyílt konfliktust ők sem szívesen vállalják Luxembourggal. Berlin Brüsszelben persze fontos saját erőközpontot működtet, és szoros tandemet képez a másik naggyal, Franciaországgal, hogy az Uniót minél jobban saját céljai szolgálatába állítsa, illetve csökkentse a rá veszélyes korlátozásokat. A német döntéshozatal erősen koordinált Brüsszellel, a törvényhozási folyamatok rendszerint már az uniós irányelvek figyelembevételével indulnak. A külpolitika szoros szövetségben formálódik a NATO és az Egyesült Államok irányvonalával, ami — a stabilitás ellenére — beszűkíti a szuverén külpolitikai mozgásteret. A belső politikai tér stabilitása sem mentes a törésektől: a 2025-ös előrehozott választások nyomán az AfD jelentősen megerősödött, és második legnagyobb pártként jelent meg a Bundestagban. A politikai tér széttöredezése, a hagyományos pártok meggyengülése, heterogén, egymást kioltó, elvtelen koalícióik instabilitást eredményeznek.

A migrációs válság megmutatta, mit jelent, ha egy állam a társadalmi következmények figyelembevétele nélkül hoz egyoldalú döntéseket. A 2015-ös nyitás nemcsak demográfiai, hanem politikai és kulturális lavinát indított el, amelyet azóta sem sikerült teljesen kezelni. A belső törésvonalak mélyebbek, mint valaha. A migrációval kapcsolatos közpolitika azóta is alapvetően meghatározza a német közéletet. És itt világosan látszik: egy állam nem lehet szuverén, ha közben nem képes saját társadalmának összetartását biztosítani.

Németország gazdasága erős, de kevéssé szabad. Az orosz energiaforrásokról való leválás nem saját döntés, hanem nemzetközi követelmény volt. A következmények: recesszió, energiaár-robbanás, csökkenő versenyképesség. A fiskális politika mozgástere korlátozott: az uniós adóharmonizációs törekvések beépültek a német pénzügyi gondolkodásba, így az adópolitika már nem nemzeti eszköz, hanem európai kötelesség. A gazdasági szuverenitás nem a számokban veszett el, hanem abban, hogy egyre kevesebb a szuverén döntés. A stabilitás ára itt a mozgástér elvesztése volt. És bár a szerkezet még áll, a vezérlőpanel már más kézben van. A német autógyártók által ellenzett, a kínai elektromos autókra Németország ellenszavazata ellenében kivetett uniós vám sokat elmond az országról. Németország az első benyomások szerint az USA gépjárművekkel kapcsolatos új vámpolitikájával szemben sem nagyon találja a hatékony eszközöket.

A digitális térben Németország kiszolgáltatottsága különösen látványos. Bár komoly ipari-technológiai hagyományokkal bír, a digitális infrastruktúrát és kommunikációs platformokat szinte teljes egészében amerikai technológiai óriások uralják. A GDPR és az uniós szintű digitális szuverenitási törekvések ellenére a tényleges befolyás korlátozott. A kommunikációs hálózatok, az adatáramlás és a digitális piac nagy része külföldi szereplők kezében van, ami a 21. század új típusú — és egyre relevánsabb — függőségi formáját jelenti. Miközben Németország rendelkezik azzal a szellemi és anyagi tőkével is, amely képes lenne alternatívákat kínálni az amerikai szoftverdominanciával szemben.

A stratégiai infrastruktúra, a stratégiai közművek, az ingatlanvagyon Németországban túlnyomórészt piaci — és sokszor nemzeti határokon túli szereplők kezében van. A közszféra jelenléte ezekben a szektorokban gyenge. Ez egyesek szerint hatékony, mások szerint kiszolgáltatott, így gyengíti Németország szuverenitási profilját.

Válság idején az állam csak akkor tud érdemben beavatkozni, ha van mit mozgósítania. Ha azonban a stratégiai javak mások kezében vannak, akkor nem „gondos gazdaként“, legfeljebb szabályozóként léphet fel, utóbbit viszont gyakran az uniós jog korlátozza.

Németország olyan állam modelljét képviseli, amely a szuverenitást nem mint elzárkózást, hanem mint multilaterális koordinációs pozíciót értelmezi, annak minden előnyével és árnyoldalával együtt. A szuverenitás ebben az értelmezésben nem veszett el, csupán decentralizált formában, több szinten — uniós, nemzetközi, tartományi, települési, piaci és civil — oszlik meg. A kérdés nem az, hogy van-e szuverenitása Németországnak, hanem az, hogy milyen típusú szuverenitást gyakorol, és ez mennyiben szolgálja vagy korlátozza a nemzeti érdekeket. Vagyis a nemzeti mozgástér nem megszűnt, hanem elkezdett beszűkülni: Brüsszel, Washington, piacok, civil szervezetek, jogi kötelezettségek között, ami nem a nemzetépítés logikája, hanem integrációs paradigma felé halad. Amivel mindössze az a probléma, hogy ahol a szuverenitást megkérdőjelezik, ott a nemzeti jövő is bizonytalanná válik.

Magabíró Magyarország

Van Európában egy ország, amely — történelmi ösztöneihez hűen — a szuverenitást nem pusztán fogalomnak, hanem hivatása előfeltételének tekinti. Magyarország ma nem mérete, katonai súlya vagy gazdasági volumene miatt válik különlegessé az Európai Unióban, hanem azért, mert következetesen és nyíltan védi azt, amit mások már háttérbe szorítottak: a nemzeti önrendelkezést. Miközben az Unió egyre inkább egy poszt-vesztfáliai, jogot lazán kezelő, birodalmi logikát követő térséggé alakul, Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amely a nemzeti szabadság megőrzését és a belső mozgástér védelmét nemzeti minimumként kezeli.

Magyarország szuverenitásprofilja az Európai Unió átlagához viszonyítva erős. Az ország összesített pontszáma 89%, szemben az EU-tagállamok 76,8%-os átlagával. Ez a különbség nem elsősorban gazdasági vagy katonai erőből fakad, hanem abból a politikai elkötelezettségből, hogy az állam több dimenzióban is aktívan törekszik a nemzeti érdekek érvényesítésére, és kevesebb teret enged a külső befolyásnak, különösen a soft power eszközein keresztül. Röviden: Magyarország nem kéri mások engedélyét arra, hogy önmaga lehessen.

Az alkotmányos szuverenitás tekintetében Magyarország jelentősen meghaladja az uniós átlagot. A szuverenitás helye az alkotmányos rendszerben, a jogalkotók és kormányzati vezetők autonómiája, valamint az igazságszolgáltatás függetlensége felülmúlja az EU átlagát. A nemzetközi szerződésekhez való viszony különösen szembetűnő: míg az EU-tagállamok többsége a nemzeti önrendelkezést korlátozó kötelezettségeket szívesen vállal, Magyarország ezen a téren igyekszik nagyobb mozgásteret fenntartani. Az ésszerű önvédelem elve érvényesül: ami a nemzeti érdekbe ütközik, az nem lehet elfogadható. Ebbe az eszköztárba a közös politikát képező külkereskedelemről szóló döntések aktívabb befolyásolása is beletartozik, még ha az nem is mindig sikeres, mint a kínai elektromos autókra kivetett uniós vám megakadályozására irányuló fokozott magyar szervezkedés.

A területi szuverenitás terén szintén kedvező a magyar pozíció. A határvédelem, a hadsereg képessége és a közbiztonság biztosítása terén az ország minden kérdésben az EU-átlag fölött teljesít. Magyarország e tekintetben a ritkább példák egyike: saját határait a szövetségi rendszereken belül is saját maga védi, közbiztonságát maga tartja fenn. A magyar állam továbbra is fenntartja a belső béke és rend monopóliumát, még akkor is, ha ennek következetes megvalósítását méltatlan külső bírálatok is kísérik. A kiberbiztonság és a hírszerzés terén az ország — hasonlóan sok más tagállamhoz — sebezhető. Ezeken a frontokon az önállóság nem teljes, és a szuverenitás csak annyira működőképes, amennyire a technológiai háttér képes biztosítani.

A pénzügyi szuverenitás Magyarország relatíve gyengébb pontja, különösen az árfolyamstabilitás és a devizaalapú függőség tekintetében, ahol az EU-átlag alatt helyezkedik el. Ugyanakkor a bankrendszer és az államadósság terén Magyarország az EU-átlaghoz közel azonos szintet hoz.

Az energiafüggetlenség dimenziójában a magyar pozíció vegyes. Bár az elektromos áramtermelés tekintetében kiegyensúlyozott a helyzet, a földgáz és kőolaj területén erőteljes külső függés tapasztalható. A magyar válasz a helyzetre azonban nem a beletörődés, hanem aktív külső energiapolitika: az atomenergia és a napenergia preferálása, csővezetékek építése, regionális energetikai szövetségek kötése. A rezsiköltségek szabályozása pedig politikai üzenet is, amely egyszerre védi a lakosságot és a szuverenitás eszméjét.

A nemzeti vagyon tekintetében Magyarország több ponton uniós átlag fölött van: az állami és önkormányzati ingatlanvagyon, valamint az internetes infrastruktúra szuverenitása erősebb, miközben a közlekedési infrastruktúra fejlettsége vagy a természeti erőforrások fölötti ellenőrzés az EU-átlag környékén mozog. A fenntarthatóság kulcsterületein — mint az élelmiszerellátás, gyógyszeripar, oktatás és környezetvédelem — Magyarország a legtöbb dimenzióban az EU-átlag fölött vagy annak peremén teljesít. E területeken gyakran inkább a törekvés, mintsem az elért eredmény biztosítja a szuverenitás fenntartását, de a kettő össze is függ.

Magyarország gazdaságpolitikája a szuverenitás a hétköznapokban is kézzelfogható példája. A beruházásösztönzés, a nemzeti vállalatok védelme, az adópolitika szabadsága mind-mind annak bizonyítékai, hogy a magyar kormány a nemzeti gazdaságot szuverenitási térnek tekinti, amelyben nemzeti célokat kell követni, nemzeti érdekből. Egyfelől a magyar gazdaságpolitika kevésbé illeszkedik az integrált uniós modellekhez, másfelől nagyobb mozgásteret biztosít a nemzeti érdekek mentén történő gazdaságszervezéshez, hogy a gazdasági döntések döntően Budapesten szülessenek.

Egy állam akkor létezik, ha vannak olyan szellemi javai is, amit sajátjának tekinthet. Magyarország ezt nem szégyelli: a nyelvet, a hagyományokat, az oktatást, a közös emlékezetet nem adjuk oda senkinek. Miközben a világ más részein az identitás feloldása erény, nálunk az identitás megtartása elkötelezettség.

A demográfiai folyamatok Európában sehol nem túl kedvezőek, de a magyar válasz nem az, hogy mások népességével próbáljuk pótolni magunkat, hanem hogy saját közösségünk megerősítésére törekszünk. Ez a megmaradás politikája.

A 21. században a szuverenitás egyik legrejtettebb terepe az információs tér, a soft power fennhatósága. Itt dől el, hogy ki formálhatja a közvéleményt, ki alakíthatja a nemzeti tudatot. Magyarország e téren az Unióban szinte egyedülálló módon nem adta át feltartott kézzel az ellenőrzést globális platformoknak, NGO-hálózatoknak vagy az „objektív“ média véleményvezéreinek. Ez az álláspont külső kritika tárgyát is képezi, de ez épphogy igazolja a szuverenitás jó működését. Ez okos önvédelem; egyszerű, érthető és következetes álláspont.

Magyarország szuverenitásmodellje az EU-n belül eltérő logikát követ: a jogi, politikai és gazdasági mozgástér maximalizálására törekszik, még akkor is, ha bizonyos szektorokban — mint a pénzügyi stabilitás, egészségügy vagy energetika — strukturális gyengeségek mutatkoznak. A modell központi eleme a nemzeti érdekre épülő, belső autonómiát védő politikai kultúra, amely a 21. századi szuverenitás kívánatos, versenyképes értelmezését jeleníti meg az Unión belül.

Indonézia és Japán: két szigetország szuverenitása

A valódi szuverenitás nem utasításokat keres, hanem irányt. Ez a gondolkodásmód különösen jellemző a keleti civilizációkra, amelyek hosszú történelmük során úgy tudták megőrizni saját hagyományaikat, nyelvüket és vallási kultúrájukat, hogy közben alkalmazkodtak a világ változásaihoz is.

Japán a világ egyik vezető technológiai és pénzügyi hatalma, Indonézia pedig egy nagy népességű, erőforrásokban bővelkedő fejlődő ország. Mégis, ha a szuverenitás különböző területeit nézzük, azt látjuk, hogy Indonézia több szempontból is meglepően önálló működést mutat. Különösen igaz ez azokra a területekre, ahol a nemzeti erőforrásokhoz és a kulturális identitáshoz való viszony a meghatározó. Vagyis e két ország példája jól mutatja, hogy a szuverenitás nem feltétlenül egyenlő a gazdasági fejlettséggel vagy a katonai erőfölénnyel.

A legszembetűnőbb eltérés az energiaellátásban és a természeti javakhoz való hozzáférésben figyelhető meg. Indonézia saját gáz- és olajtartalékokkal rendelkezik, bőséges ivóvíz- és termőföldkészlettel, ami lehetővé teszi számára, hogy az alapvető szükségleteket hazai forrásból fedezze. Japán ezzel szemben nagymértékben rá van utalva az importált nyersanyagokra. Indonéziában az energiahordozók ára alacsonyabb, részben azért, mert az állam beleszól az árképzésbe, és nem olyan kiszolgáltatott a világpiaci hullámzásoknak. Ez a fajta önellátás stabil hátteret teremt az ország vezetői számára is.

Ha a pénzügyi rendszert és a katonai képességeket nézzük, Japán fölénye egyértelmű. A jen erős és stabil valuta, az államadósság kezelhető, a piacok átláthatók, és a bankrendszer megbízható. Indonézia ezen a téren még úton van: a helyi pénz gyakrabban ingadozik, és a pénzügyi rendszer kevésbé átlátható. Katonai szempontból Japán technológiailag fejlett, jól felszerelt és egyre aktívabb haderővel rendelkezik. Ezzel szemben Indonézia hadereje kisebb, kevésbé modern, és a regionális súlya is szerényebb.

A gazdasági önállóság szempontjából Indonézia mégis érdekes esettanulmány. Az ország ugyanis képes volt kialakítani olyan adózási és kereskedelmi rendszert, amely saját érdekeit szolgálja. A piaci nyitottság mellett meg tudta tartani bizonyos fokú önvédelmet is. Japán ugyan stabilabb és kiszámíthatóbb környezetet kínál a befektetőknek, de Indonézia is lépésről lépésre halad a gazdasági önállóság felé, és már most rendelkezik ehhez szükséges eszközökkel.

A kulturális identitás mindkét országban erős, de egészen másképp jelenik meg. Indonéziában a vallás mélyen beágyazódik a társadalmi és közéleti működésbe, meghatározza az emberek gondolkodását és döntéseit. Japánban a vallás sokkal inkább háttérbe szorult, szimbolikus szerepet tölt be, inkább hagyományőrzésként van jelen, mint aktív közéleti tényezőként. Ami viszont mindkét ország erőssége, az a családcentrikus társadalmi berendezkedés. A házasság intézményének védelme, a gyermekek nevelése és az idősekről való gondoskodás olyan erőforrás, ami a nemzeti szuverenitás megőrzése szempontjából kulcsfontosságú.

Két óriás — két világkép: az Egyesült Államok és Kína szuverenitása

Az USA és Kína összehasonlítása a szuverenitási index alapján világosan megmutatja, miért ez a két ország a globális hatalmi verseny főszereplője. A világ két meghatározó nagyhatalma, az Egyesült Államok és Kína, ma nem csupán gazdasági vagy katonai szempontból áll a globális hatalmi versengés élvonalában. Sokkal mélyebbről fakad a különbség és a hasonlóság is: állami létük sarokköve, a szuverenitás gyakorlása mutatja meg, milyen jövőt képzelnek el maguknak — és másoknak. A helyzet ma még túlzottan képlékeny és új ahhoz, hogy értékelésünk a frissen hivatalba lépett Trump-kormányzat tevékenységét érdemben értékelje. Egy biztos, az új adminisztráció tektonikus változásokat indított el a világban és ez a szuverenitás alapkérdéseire is jelentős kihatással lesz. Ennek beható elemzése a Szabad Európa Intézet 2026-os szuverenitásindexére vár.

Mindkét ország példa arra, hogy a szuverenitás nem csak eszme, hanem jóval inkább gyakorlat. De míg az Egyesült Államok ezt az alkotmányos pluralizmus, a politikai szabadság és a verseny szabályai szerint érvényesíti, addig Kína erősen centralizált, államközpontú modellje révén maximalizálja az állami önrendelkezést, a legapróbb részletekig. Ez nem értékítélet, hanem világosan megmutatkozó különbség. A cél hasonló: nem engedni, hogy mások döntsenek helyettük. A módszer azonban gyökeresen eltér. A nyitottság és a politikai akaratképzés koncentrációja a két ország esetében aligha lehet egymással ellentétesebb. Mindkét dimenzió hordoz azonban előnyöket és hátrányokat.

Az alkotmányos berendezkedés, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom külső értelemben vett szuverenitása egyik államban sem megkérdőjelezhető. A politikai berendezkedés teljes nemzeti kontroll alatt működik, a jogrendszerek nemzetközi nyomás nélkül formálódnak: nincs olyan nemzetközi testület, amely megmondhatná Washingtonnak vagy Pekingnek, hogyan működtesse saját államát. Nem kérnek engedélyt arra, amit mások már rég nem mernek maguk megtenni.

A különbség az egyház és az állam viszonyában is megmutatkozik: Kína elzárja a szellemi tereket az idegen hatásoktól, míg az Egyesült Államok — történelmi és vallási sokszínűségéből fakadóan — egy bonyolultabb, gyakran konfliktusos, de mégis működő együttélést alakított ki.

A területi szuverenitás dimenziójában az USA és Kína egyaránt kiemelkedik: haderejük nemcsak önvédelmi célokra alkalmas, hanem globális katonai műveleteket is lehetővé tesz. A határok védelme, a belső rendfenntartás és a kiberbiztonság tekintetében szintén teljes önállóságot élveznek.

A pénzügyi szuverenitás vonatkozásában a két ország között nincs számottevő különbség. Mindkettő saját fizetőeszközt használ, amely egyben globális tartalékvaluta is, gazdaságaikat nem fenyegeti devizakitettség, és a bankrendszerük stabilitása biztosított. Ez alól nem képez kivételt sem az államadósság mértéke, sem annak finanszírozási szerkezete. A pénzügyi önrendelkezés tehát mindkét esetben intézményes és gyakorlati szinten is erős lábakon áll. Az USA Kína irányában fennálló kereskedelmi deficitje illetve eladósodása viszont destabilizáló és már kapcsolatukra is jelentősen kihat.

Az energiafüggetlenség terén lényegesek a különbségek. Kínában az állam biztosítja, hogy a lakosság számára a rezsiköltségek kiszámíthatók és stabilak maradjanak. Ez annak köszönhető, hogy az állam szorosan ellenőrzi az árakat, és jelentős befolyása van a közműszolgáltatók működésére is. Az USA-ban piacorientált az energiapolitika. Ezzel szemben az elektromos áram, földgáz és kőolaj önellátásában mindkét ország erős kapacitásokkal rendelkezik, jóllehet Kína sokkal jobban függ az importtól – sok esetben kifejezetten kiszolgáltatott -, míg az USA bőséges saját készletekkel rendelkezik.

A nemzeti vagyon struktúráját illetően Kína az állami tulajdonra és infrastruktúrára épülő gazdasági modelljével szuverénebb, így az ingatlanvagyon és természeti kincsek feletti kontroll, valamint az állam által üzemeltetett közlekedési rendszerek erőteljesebben vannak jelen, míg az USA a magántulajdonú működési modellre támaszkodik. Ugyanez érvényes a digitális hálózatok fölötti ellenőrzésre is: mindkét ország teljes autonómiát élvez ezen a téren, ám eltérő eszközökkel él. Kína közvetlen állami kontrollt alkalmaz, míg az Egyesült Államok a nemzeti tulajdonosi struktúrákra és a szövetségi versenyhatóságok szabályozó szerepére támaszkodik. Vagyis az irányítás eszközei eltérnek, de az elv közös: amit nem uralunk, az nem a miénk.

A fenntarthatóság dimenziójában az USA kiegyensúlyozottabban teljesít. Míg Kína oktatási és gyógyszeripari szuverenitása stabil, a környezetvédelem terén komoly elmaradásban van. Az USA kompromisszumos modellt követ: nem törekszik teljes állami kontrollra, de képes a szabályozás és piac egyensúlyát fenntartani. Az élelmiszer-ellátásban és a tudás terén egyik ország sem szorul külső forrásokra.

A gazdaságpolitikai dimenzióban mindkét ország képes saját adó- és szociálpolitikáját alakítani, nemzeti cégeit védeni és stratégiai ágazatait támogatni. A GDP szerkezete és a külgazdasági függés is minimális: globális erőcentrumokról lévén szó, külkereskedelmi mozgásterük maximálisan konnektív.

A társadalmi és kulturális szuverenitás területén eltérő utakon járnak. Kínában erősebben van jelen a nemzeti minimum és kulturális kohézió, ami az erős állami identitáspolitika jele. Az USA a vegyes társadalomszerkezet és a pluralizmus miatt szívesebb képet mutat. Az állampolgárok egészségi állapotát illetően az USA hátrányban van: a társadalmi egyenlőtlenségek és a közegészségügyi problémák (elhízás, drog, mentális zavarok) rontják az ország szuverenitási képességét.

A soft power és kulturális sérülékenység szempontjából a két ország között húzódik a legmarkánsabb különbség. Kína zárt, kontrollált információs térben működik. Nincs külföldi befolyás, nincs korlátlan NGO-hálózat, nincs idegen médiadominancia. Az USA ezzel szemben belső szabadságot biztosít saját civil társadalmának — még akkor is, ha ez együtt jár a szuverenitás bizonyos aspektusainak gyengülésével.

Az Egyesült Államok és Kína nem pusztán két ország. Két világnézet, két történelmi tapasztalat, két különböző válasz a globális kihívásra. Mindkettő a szuverenitást tekinti első számú értéknek — csak másként éli meg azt. Az egyik szabadságban, a másik fegyelmezettségben találja meg az önrendelkezés formáját. Kína nem ismer kompromisszumot a nemzet és az állam között, míg az USA megpróbálja összehangolni a szabadságot a biztonsággal. És itt válik világossá: a szuverenitás nem csak egyféleképp létezhet. Viszont a hiánya mindig ugyanoda vezet: kiszolgáltatottsághoz.

Az Európai Unió: Birodalom vagy szolga?

Az elmúlt évszázadok során a nemzetek és birodalmak viszonya, hol látványos összeütközések, hol alattomos hatalmi játszmák révén, mindig a történelem gyújtópontján mozgott. A szuverenitás gondolata, amely a vesztfáliai békével öltött formát, a modern nemzetállamok jogi pajzsává vált, védvonala annak, hogy a kicsik és közepesek — méretükből fakadóan — ne legyenek kiszolgáltatva a nagyok önkényének. Ez a logika ma is érvényes, különösen akkor, amikor az Európai Uniót elemezzük. Az Unió ugyanis gyakorol szuverenitást tagjai alapvető állami jogosítványain felül is és ezt a külső szereplők is érzékelik. A közös uniós szuverenitás összetevőinek a kifejtése jelen kutatásunknak nem képezte önálló tárgyát, mert ez a közös szuverenitás jelentős mértékben eltér tagjai nemzeti önrendelkezésére jellemzőktől. Az ezt érintő magyar alaptörvényi felfogás azt kölcsönzött, delegált és közös intézmények által együtt gyakorolt szuverenitásként értelmezi. Ezzel az értelmezéssel ellentétes több tagország, illetve uniós intézmény álláspontja, amelyek nem éreznek problémát az önrendelkezés végleges átadásában, illetve, amelyek szerint a közös uniós funkció-gyakorlás nem származtatott jog, hanem önálló. Utóbbit a Bizottság, a Parlament és a Bíróság is vallja és érvényesíteni igyekszik a tagokkal szemben is. Magyarországon kívül több tagország alkotmánybírósága viszont jelentős döntésekben vonta kétségbe ezt, illetve próbált korlátokat húzni parttalan uniós jogkiterjesztéssel szemben. A vita nyitott, tovább folyik.

Ha az Unió szuverenitása növekszik akár lopakodó, akár nyílt formában, az nem pusztán új jogosítványokat jelent Brüsszelnek, hanem a tagállamok szuverenitásának arányos csökkenését is magával hozza. Ebben az összefüggésben az uniós szuverenitás a nemzetek számára túlélési kérdéssé válhat: egy olyan nemzet számára, mint Magyarország, amely saját nyelvét, kultúráját és állami hagyományát évszázadokon át őrizte, az önrendelkezés visszaszorulása történelmi hátrány, veszteség. Megmaradás vagy a beolvadás? Önállóság vagy az alárendeltség? Erős nemzeti önkép vagy egy fölérendelt birodalmi keretben elfoglalt mellékszerep? A dilemma valójában nem az, hogy lesz-e saját, erős európai szuverenitás, hanem, hogy az árát ki fizeti meg, és mennyi marad az eredeti alanyoknál. Nem az erős Európai Unió önmagában a veszély. A szuverenitás kérdése az európai integráció keretében történelmi téttel bír: minél több jogkör kerül Brüsszelbe, annál kevesebb marad Budapesten, Varsóban vagy épp Prágában. Minden szövetségben való részvétel tranzakció, minden együttműködés kompromisszum. A kérdés az, hogy mi az alku tárgya, és kinek a hasznára köttetik a megállapodás. Már a viszonylag rövid történelmi tapasztalat is azt jelzi, hogy akkor erős az Unió, ha a tagjai erősek. Az Unió erőforrás és pajzs, ha jól használjuk. A közös piac bázist jelent a nemzeti gazdaságoknak, szabad piaci hozzáférést egy hatalmas térséghez. A közösen megszervezett védelem fizikai biztonságot adhat a külső fenyegetésekkel szemben. A közös pénzügyi intézmények stabilitása pedig lehetővé teheti, hogy a tagállamok több energiát fordítsanak saját kulturális, oktatási, nyelvi és demográfiai önmeghatározásukra. A Szabad Európa Intézet szerint ha az Unió támogatja a nemzeti önazonosság megőrzését, akkor segít — ha elvonja, korlátozza azt, akkor árt.

A központosító törekvések, az „egység a sokféleségben“ jelszavak mögött egyre inkább kirajzolódik a logika, amely a birodalmi hatalomszervezés felé hajlik, semmint szuverén közösségek önkéntes együttműködése felé. Miközben Brüsszelben egyre több döntés születik a tagállamok feje felett, a nemzeti szuverenitás szellemi és kormányzási védőbástyái meggyengülnek. Ez a birodalom hatáskörökben és határátlépésekben születik. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy az EU mennyire működik jól, hanem az, hogy mivé akar válni. Nem az integráció ténye a veszélyes, hanem az, ha az önálló, saját sorsukat irányítani kívánó nemzetek feje fölött, a megkérdezésük nélkül épül ki egy új rend.

A szuverenitásindex alapján az EU magas szintet képvisel, ám mégsem teljesen autonóm. A 85%-os pontszám mögött mély szerkezeti kompromisszumok, koordinált szuverenitási és intézményi széttagoltság húzódik. Az európai jövő nem az állam nélküli országban, nem az identitás nélküli birodalomban, hanem a szuverén nemzetek szövetségében rejlik. Mert szuverenitás nélkül nincs szabadság, szabadság és demokrácia nélkül nincs közös Európa.